Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több orosz fekete terriert volt alkalmam ismerni személyesen. Wudu-val például régi lakhelyem parki sétáin találkoztunk. Wudu hatalmas kan volt, akit mérhetetlen nyugalmáról ismert mindenki a környéken. A csinos leányzóknak visszafogottan udvarolt, ugyanakkor a legkötekedőbb vetélytársak sem tudták kihozni béketűréséből. Velük szemben szinte lekezelő közönnyel viseltetett.

Másik közeli találkozásom a fajtával már viszonylag friss emlék. Pár éve annak, hogy a kutyaiskolán megismerhettem Borisz-t, aki válogatott alakításaival rendre meghiúsította az oktatás komolyságát. Bár akkor még csak nyolc-kilenc hónapos, nyeklő-nyakló növendéknek számított, mérete már így is tekintélyt parancsoló volt. Emellett megjelenését még érdekesebbé tette, hogy „gyárilag”színhibás volt, de ez az ég világon senkit nem zavart különösen, mivel már pusztán csinos copfba felfogott frufruja is igen nagy közönségsikert aratott. Emlékezetes mutatványa volt még emellett a bal fül jobb hátsó lábbal történő megvakarására tett esélytelen, ám annál kitartóbb kísérlete, valamint az általános körhergelés iránt tanúsított obstrukció, melynek során egész egyszerűen hátat fordított mindenkinek és – a mellette ugató, acsarkodó kutyák ellenére – filozófikus nyugalommal szemlélt egy távolban lengedező, szélfújta nejlondarabot. Mikor pedig véget ért a gyakorlat és a segéd, valamint a kutyák is lihegve szusszantak, néhány öblös buffantást eresztett a számára érdekes, több száz évig le nem bomló szintetikum irányába.

Ez a pár találkozás is nyilvánvalóvá tette számomra, hogy a fekete terrier „nem akárki”, de elsőként nézzük meg, hogy miként született ez a különleges kutyafajta.

 
Kutyákból „feketemedve”

 

Bármilyen meglepő a fekete, vagy orosz, vagy orosz-fekete terrier (kinek hogyan tetszik) igen-igen fiatal múltra visszatekintő fajta. Létrehozása a kezdetektől precíz dokumentálásra került, melyet sokszor példaként hoznak fel más állatfajok (akár gazdasági haszonállatok) tenyésztése során.

A II. világháború jelentős veszteségeket mért a volt Szovjetunió kutyaállományára is. Ezen változtatni akarván, egy nagyszabású és több fajtát érintő, jobban mondva új fajtákat előállítani szándékozó tenyészmunka vette kezdetét, melynek a Moszkva melletti Krsznaja Zvezda (Vörös Csillag) katonai kutyatenyésztő telep adott otthont. A Grigorij Pantelenovics Medvegyev tábornok vezetésével zajló tenyésztés több vonalon folyt. A hidegháborús készülődés tudat alatt ezen a területen is masszívan működhetett, hiszen a legmarkánsabb tenyészcélnak a szolgálati felhasználás, azon belül is a katonai objektumok védelme fogalmazódott meg. A lényeg a méret és hatékonyság volt. Ennek égisze alatt már meglévő, jól bevált fajták szisztematikus keresztezéseivel született meg az egyik korábbi számunkban bemutatott moszkvai őrkutya (kaukázusi juhász x bernáthegyi x orosz foltos kopó), a kelet-európai juhász (kaukázusi x német juhász), a moszkvai dog (kelet-európai juhász x német dog) és a moszkvai vízi kutya (kaukázusi juhász x újfounlandi) is.

Ebbe a sorba került be az orosz-fekete terrier, aki moszkvai őrkutyával együtt – a többi „kísérleti fajtával” ellentétben – végül megvetette a lábát a kutyafajták színes kavalkádjában.

Ahogyan volt róla szó, a fekete terrier 50’-es években induló kialakítása a katonai objektumvédelem mellett hadihajók őrzését és személyvédelmi testőr feladatok ellátásának célozta.

Ennek érdekében világos és racionális tenyésztési irányelveket fektettek le: a megálmodott fajta legyen mindenekelőtt fekete, hogy a sötétben ne keltsen feltűnést, legyen rövid farka, hogy járőrözés közben még véletlenül se keltsen zajt, szemét pedig fedje szőrzet, hogy a fény ne villanhasson meg benne az éjszaka sötétjében. Mindemellett persze legyen hatalmas termetű, nyugodt, csendes és könnyen kezelhető, ugyanakkor félelmet nem ismerő, ellentmondást nem tűrő, kemény testőr.

Ennek érdekében elsőként schnauzereket, rottweilereket és airedale terriereket kereszteztek, majd az így létrehozott „keverék” vonalakat egymással, valamint moszkvai vízi kutyával párosították. Ez utóbbira nyilván az újfounlandi miatt volt szükség, mivel a terv szerint a kutyáknak adott esetben vízben is kellett dolgozniuk (meg nem erősített legendák szerint vízi aknát szedniük), melyhez dús, durva, de mégsem szálkás szőrzetre volt szükség.

Az 1955-56-os években népszerűsítési célzattal civil tenyésztő klubokhoz is kerültek fekete terrierek. Ezek együttműködve, a tenyésztési elveket betartva dolgoztak a fajta nemesítésén.  A kutyák így igen hamar – különösen küllemkiállításokon – népszerűvé váltak.

Mivel a baka alapfelszerelés nélkülözte a kutyakozmetikus asztalt és aljszőr kefét, ezért a hadsereg kötelékében értelemszerűen a rövidebb szőrű kutyákat preferálták. A civilek azonban az elegánsabb, hosszabb szőrzetet kedvelték, mely látványosan fokozta a fekete terrier impozáns benyomását.

A 70’-es években Finnországból kiindulva a fekete terrier futótűzként terjedt Európában (Magyarországra a 80’-as években érkeztek az első egyedek), 1983-ban a Nemzetközi Kinológiai Szövetség regisztrálta is, de 1996-tól csak a hosszú szőrű változat engedélyezett és kívánatos.

 
Csak nevében terrier

 

Bár hivatalos elismerésekor a III. fajtacsoportba, azaz a Terrierek közé sorolták, a fajta évekkel ezelőtt átkerült a II.-es, vagyis az Őrző-védő fajták csoportjába. Ez így helyes, hiszen az orosz-fekete terrier nevében hordozott „terrier” megjelölés leginkább a fajta qvadratikus, négyszögletes megjelenésére utal.

Az orosz-fekete terrier kapcsán bevett gyakorlat a „Csodálatosan ötvözi a létrehozásához felhasznált fajták össze pozitív tulajdonságát” – közhelyet eldurrantani. De még ezelőtt kukkancsunk a kulisszák mögé és vizsgáljuk meg elemenként e nagyszerű „ötvözetet”, hátha ráakadunk titkára…

Annak idején az airedale terrier kevesebb hangsúlyt kapott a fekete terrier létrehozásában, hatása főként a testfelépítésben, a végtagszögelésekben, valamint a lendületes mozgásban érhető tetten. Ennek köszönhetően az orosz-fekete terrier mentes a terrierekre általában jellemző túlfűtött temperamentumtól, és konokságtól, bár kétségtelen tény, hogy az airedale örökségből nagy adag játékosságot, na meg némi „terrieres csibészséget” is hordoz magában.

Elég egy pillantást vetnünk rá, hogy felismerjük: a schnauzer le sem tagadhatná „szülői” mivoltát. Mindenekelőtt a fekete szín leplezi le, de természetesen a tekintélyes szakáll és szemet takaró, dús szemöldök is beszédes bizonyítékául szolgál a „bajor lovászkutyával” való rokonságra. A szín és „szemellenző” mellett azonban további értékes tulajdonságokkal is hozzájárult a fekete terrier nemesítéséhez. Fejlett őrző-védő ösztöne mellett „önálló gondolatokkal” bíró, büszke fajta, melynek szívóssága, ellenálló képessége is nyomot hagyott az „utódon”.

A rottweiler az erős csontozat, masszív felépítés mellett még valami nagyon fontosat hozott a „kényszerházasságba”: legendás védőkészséget, küzdőszellemet, lehengerlő erőt, mely harc közben jellemzi. Óriási erénye még higgadtsága, helyzetfelismerő képessége, valamint azon adottsága hogy gyorsan képes váltani a különböző szituációk között. Mindezek lenyomata a fekete terrier karakterének is szerves részét alkotják.

Végül említsük meg a moszkvai vízi kutyát, melynek neve valószínűleg csupán a fajta megszületésében szerzett csekélyke érdeme miatt maradt fenn az utókor számára. A nagyobb testméretet és hosszabb, „vízrezisztens” szőrtakarót hagyott örökül az orosz-fekete terrier számára, és neki tulajdonítható a fajta legendás nyugalma és higgadtsága is.

A végeredmény ismeretében valóban nem túlzás azt állítani, hogy az orosz-fekete terrier úgy egyesíti magában a létrehozásához használt fajták erényeit, hogy nélkülözi azok gyengéit, vagy negatív tulajdonságait. Nincs meg benne a schnauzer önfejűsége, hiányzik a rottweiler olykor túlzott rámenőssége, valamint az airedale habókos élénksége.

 
A vajszívű katona

 

Irónikus , de az orosz-fekete terrier végül „annyira jól sikerült”, hogy a hadsereg mégsem vett maradéktalanul hasznát, ugyanis bár valóban tökéletes testőrnek és igénytelen, könnyen kezelhető kutyának bizonyult, szoros ragaszkodása miatt nagyon nehezen viselte/viseli az ebben a közegben gyakori gazdaváltást.

Annyira alkalmazkodó és figyelmes, hogy a gondtalan együttéléshez szükséges alapengedelmességet – szinte észrevétlenül – a mindennapi élet során szívja magába, melyhez nincs szükség több éves komoly kutyakiképzői tapasztalatra, csak némi érzékre. Erős ragaszkodása folytán nem is nagyon távolodik el gazdájától, hívás nélkül is a közelében marad. Közelsége már megjelenése miatt is megnyugtató, de kimért, kiegyensúlyozott higgadtsága fenséges külsőt kölcsönöz számára. Az orosz-fekete terrier nem nyüzsög, ugrál, pörög idegesítően. Nincs is rá szüksége. Ezzel együtt végtelenül kedves, jó kedélyű és játékos, de úgy a maga „mackós” módján. Ugyanakkor hiba alábecsülni képességeit. Méretei ellenére szinte hihetetlen robbanékony, lendületes mozgás (különösen ügetés) közben pedig már-már valószínűtlenül, de mindenképp szemet gyönyörködtetően rugalmas.

 
„A fekete lovag mindig győz!”

 

A fekete terrier rendkívül szociális, család- és falkacentrikus kutya. Bár gondolkodás nélkül csak választott gazdájának engedelmeskedik, azért a családban mindenkinek szót fogad. Ismerek olyan szukát, akit alig tizenéves gyermekek sétáltatnak rendszeresen. Minden gond nélkül rájuk bízható, és ők is a kutyára.

Az elefántokhoz hasonlóan matriarchális beállítottságú, azaz általában egy domináns szuka a falka vezére. Ilyen kaliberű őrző-védő fajtánál ritka, de igazán többedmagával érzi jól magát, sőt fenntartások nélkül elfogadja, és oltalmába veszi a háztartáshoz tartozó cicát, tengerimalacot, vagy papagájt. Jól megfigyelhető az is, hogy a kanok és szukák megosztják a házőrzési feladatokat. Míg nappal a szukák tevékenyebbek, addig éjszaka a kanok veszik át az őrséget. Az orosz-fekete terrierek példásan tisztelik a kort és a rangsort, legyen szó emberről, vagy állatról. Egy egészséges szellemben nevelt, megfelelően szocializált orosz-fekete terrier sosem él vissza fizikai fölényével a gyengébbekkel szemben. Még a legnagyobb kanok is türelemmel viselik, hogy a nagymama arrébb hessegesse őket, vagy megadóan tűrik, hogy a gyermekek szőrükbe kapaszkodva, hátukon lovagolva játszadozzanak. Fekete terrieres körökben egyáltalán nem ritka az sem, hogy felnőtt kanokat is különösebb gond nélkül együtt tartanak, sőt a kisebb belvillongások kezelésére akár egy strandpapucs fenyegető meglobogtatása is elegendő a gazda részéről.

Nyilván nem véletlen, hogy Oroszországban az esetek többségében 3-4 fekete terriert tartanak együtt emeletes házakban.

Az orosz-fekete terrier fejlett konfliktuskezelő képességgel rendelkezik, és nagyvonalúan felül tud emelkedni a pitiáner hepciáskodásokon. Olyannyira elkötelezett pacifista, hogy a közelében kirobbanó verekedésekbe is csak „hivatásos rendfenntartóként” avatkozik bele és igyekszik szétválasztani a vitapartnereket. Nagy ritkán, ha véletlenül maga keveredik csetepatéba, megelégszik a vetélytárs leszorításával, nem tép, gyilkol.

 
A félreismert óriás

 

Már-már zavarba ejtően intelligens fajta, szinte gondolkozik. Többek közt ezért sem alkalmas munkakutya sportra, ahol leginkább az agyongyakorolt figurák elemeiből felépített kűrt kell a legprecízebben végrehajtani, melynél a lényeg a formai kivitelezésén van. Ezzel szemben a fekete terrier számára a lényeget a feladat elvégzése, nem pedig annak kivitelezése jelenti. Egész egyszerűen nem érti, miért jobb nikkelbolhaként a gazda bal oldalához ülni, és tekintetét annak szemébe fúrni, mint komótosan – félig persze kényelmesen nekidőlve – a gazdi cipőjére csüccsenni, majd mosolyogva az arcába lihegni.

Egyébként kimért temperamentumában, sem fizikai adottságaiban sem igazán felel meg a modern sportkutyázás pattogós, lendületes elvárásainak, hiszen másképp mozog egy 40-50 kilós test, és megint másképp egy 25-25 kilós. Olyan ez, mintha egy súlylökőtől várnánk, hogy kispályás teremlabdarúgó tornán brillírozzon…

Sokan ezért hajlamosak leírni, munkára alkalmatlannak nevezni a fajtát, holott teljesen másról van szó, és ez leginkább az orosz-fekete terrier eredeti profiljában, az őrző-védő ágazatban csúcsosodik ki.

Ez a fajta nem sportkutyának készült. Rövid idő alatt, célirányosan hegyezték ki szolgálati munkára alkalmas, magyarán éles helyzetben teljesítő kutyává. Itt kontrollálható, de olykor mégis igen markánsan megnyilvánuló agresszivitásra és erőteljes védelmi reakciókra van szükség a kutya részéről, szemben a sportkutyák csökkentett agressziószintű, és inkább a zsákmányos, játékosan felépített munkájával. Csak az ilyen „éles” kutyák jelentettek biztosítékot gazdájuk számára. Ez a mai napig jellemző rá. Az orosz-fekete terrier komolyan veszi feladatát, becsapni pedig nemigen lehet. Persze gazdája kedvéért hajlandó arra „eljátssza”, hogy jól megfogja a gonosz csibész bácsit, de közben valósággal röhög sűrű tincsei alól, egyszerűen nem veszi komolyan az egészet. Ez esetben a végeredmény egy jó kedélyű, de pontatlan munka, melyet versenyeken nem igazán díjaznak.

A másik véglet sokkal veszélyesebb. Amennyiben sikerül elérni, hogy az orosz-fekete terrier felvegye a kesztyűt, és komolyan vegye a szituációt, akkor abban nem lesz sok köszönet. Ha egy fekete ugyanis begorombul, akkor nagyon durva tud lenni, márpedig, ha elhitetik vele, hogy imádott gazdáját, vagy őt valódi veszély fenyegeti, akkor bizony könyörtelenül reagál. Hallottam olyan katonai szolgálatban dolgozó fekete terrierről, melyen egy-egy kiképzés alkalmával egymást váltva, három segéd dolgozott, mert egy ember képtelen volt egymagában megbirkózni vele. A kutya egyszerűen lerántotta a lábáról és feltörölte vele a kiképzőpályát. Ilyenkor mindig egy kipihent ellenfél rontott a kutyára, s amíg az fogást váltott az új támadóra, addig a másik fel tudott tápászkodni a földről.

Természetesen az idővel civilizált közegbe került orosz-fekete terrierek némileg megváltoztak e téren, viselkedésük sokat disztingválódott. Nem szerencsés mélyen rejtőző agresszivitásukat piszkálni, felszínre hozni, és megtanítani őket arra, hogy miképpen használják erejüket az emberrel szemben. Mivel kifejezetten fiatal fajta, jellemzően még mindig markáns, ösztönös és aktív védőkészséggel rendelkezik, melynek köszönhetően – erre több példa is akadt az életben – tanítás nélkül is hatékonyan volt képes támadást elhárítani.

Ha valaki mégis komolyabb őrző-védő kiképzésen szeretne részt venni orosz-fekete terrierjével, azt semmiképp se tegye a kutya 18-20 hónapos kora előtt. A fekete terrier eleve nagy méretű, de amúgy gyorsan növekvő fajta. Ez azonban nem jelenti, hogy agyban és idegrendszerileg is érett a nehezebb terhelésre. Hiába emelkedik ki 9-10 hónaposan méreteiben más fajták egyedei közül, ugyanakkor fejben még mindig csak könnyen elbizonytalanodó gyermek. Ha ekkor „nekiesnek”, egy életre tönkre teheti a kutyát, mely ráadásul az őt ért erős, és  maradandó inger hatására egész hátralévő életére közveszélyessé is válhat. Sajnos történt már ilyen eset…

Tudni kell azt is, hogy az orosz-fekete terrier nevelése, kiképzése más felfogást igényel, mint a népszerűbb munkakutya fajták.

Sokszor még a modern motivációs eszközök is csődöt mondanak, a megszokott „parancsuralmi rendszer” pedig egyszerűen nem működik velük szemben Ez teljesen távol áll a fekete terrierek által elképzelt ember-kutya kapcsolattól, melynek középpontjában a kölcsönös szeretet, tisztelet és bizalom foglal helyet. A fekete terrier legfőképp ezért  hajlandó teljesíteni gazdája kérését, nem pedig virslikarika, vagy madzagos labda reményében, ne adj Isten büntetés kilátásba helyezése miatt. Csak a szeretettel motiválható!

Mindennek tükrében talán érthető, hogy egy gazdájával jó kapcsolatot ápoló fekete terriert nem kell és nem is szabad –  főnök-beosztott viszonyra jellemző módon – parancsolgatással, utasítgatással megalázni.

Ezt sokszor sajnos – még gyakorlott szakemberek közül is – csak kevesen, és nagy nehezen fogadják el.

 
Intelligens emberek intelligens kutyája

 

Méretei ellenére általában hosszú életű, 10-14 éves korig is élhet aktívan és egészségesen, de előfordulnak fiatalon, ismeretlen okból hirtelen elpusztult egyedek is. Fiatalon elpusztult kutyáknál a halál oka legtöbb esetben máj- és veseelégtelenség volt, ezért kell különös figyelmet fordítani a megfelelő táplálásra és a húgyúti megbetegedésekre.

Mint hasonló társai esetében, növendékkori táplálására fokozott figyelmet kell fordítani. Mivel az „igénytelenség” szintén szerepelt a vele szemben támasztott elvárások listáján, megtanulta igen jól hasznosítani a táplálékot, ezért méreteihez képest meglepően kevés takarmányt fogyaszt. Persze, ha többet kap a szükségesnél, szervezete azt is felhasználja, melynek eredményeképp elkezd nőni, mint a bolond gomba. Ám ez az erőltetett fejlődés nem marad büntetlenül. A hirtelen nagy súllyal terhelt csont-, porc-, ízületrendszer maradandó torzulásokat szenved, ami egyenes út az egy életen át tartó kínszenvedésig a kutya számára.

Egyvalamiben azonban az orosz-fekete terrier rendkívül igényes. Ez pedig a minőségi és rendszeres szőrápolás. A minél látványosabb küllemet célzó törekvések szakszerű ápolást igénylő szőrzetet eredményeztek. A kiállításokon pompás szőrköntösben parádézó orosz-fekete terrierek bundája nem magától, vagy pár perces hevenyészett fésülgetéstől lesz mutatós. Komoly, hosszas és aprólékos munka előzi meg felkészítését, melyet legjobb képzett szakemberre bízni. A fekete terrier szőrzetét nem trimmelik, hanem fazonra nyírják, melyet az aljszőrzet kikefélése előz meg. Mivel a szőrápolás végigkíséri a fekete terrier egész életét, jobb egészen fiatalon hozzászoktatni ehhez a procedúrához. Ezzel megelőzhetjük, hogy később egy jól megtermett növendék, vagy felnőtt kutyával vívjunk eleve vesztésre ítélt harcot. A sok ráfordítás azonban megéri fáradságot, mivel az orosz-fekete terrier rendszeresen ápolt, kellemes tapintású bundája gyakorlatilag nem hullik, mely lakásban jelent különösen nagy áldást.

Ennyi áldozat amúgy is csekélység, ha cserébe olyan fantasztikus társa lehet az embernek, mint az orosz-fekete terrier.